 
Hermann Veronika, Médiakutató. 2010 tavasz – Sorozatok rovat
Részlet a tanulmányból
A politikai korrektség kiforgatott diskurzusa a Doktor House című sorozatban a zsenikultusz, a detektívregény és a populáris kultúra metszéspontjában
„A dolgokat a figuratív nyelven keresztül is megismerhetjük –
az analógiára épülő metafora és az asszociációra épülő metonímia által.”
(Arthur A. Berger: Narratives in Popular Culture, Media, and Everyday Life)
„Amíg jó vagy, addig azt teszel, amit akarsz.”
(Doktor House: Hűség)
„Térjünk is a lényegre: ön nem kedvel.
Hiszem, hogy én sem fogom megkedvelni.
Semmi személyes – senkit sem kedvelek.”
(Doktor House: Irányítás)
A tanulmány a House M.D. (magyarul: Doktor House) című sorozatot vizsgálva azt próbálja föltérképezni, milyen narratív struktúrákon keresztül konstruálódik a sorozat által közvetített, néhány fókuszpontban (hazugság, változás, rejtvény, társadalmi konvenciók) sűrűsödő és viszonylag egységesnek tekinthető világtapasztalat. A főszereplő kontrasztos karakterében egyrészt a romantikus irodalom egyes részeire jellemző omnipotens elbeszélőnek, másrészt a detektívtörténetek – szintén a 19. századra visszavezethető – nyomozófigurájának nyomai fedezhetők föl, a készítők szándéka szerint is egyfajta (posztmodern) ideológia- és társadalomkritikai reflexióként is olvashatóan. A dolgozat megpróbál rávilágítani arra, hogy – a Sherlock Holmes-allúziókon túl – a sorozat miért alkalmazza a detektívtörténet hermeneutikai kódját, és az effajta retrospektíven átértelmezhető szerkesztési eljárás miként járul hozzá az elsődleges ideológiakritikai tartalom közvetítéséhez. Feltételezzük, hogy House figurájának sikere abból a tényből is fakad, hogy a körülötte felbukkanó további karakterek a középkori misztériumjátékok szereplőihez hasonló sematizált figurák, akik mindannyian valamiféle szociális sztereotípia alakzataiként szituálódnak. Megpróbáljuk kimutatni, hogy bár a sorozat valóban aktuális, a kortárs diskurzusban jelen lévő problémákat tematizál, másodlagos narratívája általában a fennálló reprezentációs stratégiákat kódolja újra.
1. Bevezetés – Known Unknowns1
A House M.D. (Doktor House) című sorozat 2004-es indulása óta folyamatosan az első 20 között van a nézettségi listákon az Egyesült Államokban és világszerte. A harmadik évadra elérte a csaknem húszmilliós (19,4 milliós) nézőszámot, s a most futó hatodik évadban is stabilan tízmillió fölött maradt. A folyamatos népszerűséget mind a sorozat készítői, mind szereplői, mind pedig felszínes vagy alapos elemzői nem kis részben tulajdonítják House antiszociális, gyakran – egyszerűen szólva – bunkó viselkedésmódjának, amit gorombaságnak és őszinteségnek egyaránt neveznek a különféle médiumokban. House karaktere többféle értelmezést is implikálhat. Idealista megközelítésben lehet a társadalom élő lelkiismerete, aki őszinteségével és kíméletlenségével nem fél kimondani a mások által gondolni sem (vagy alig) mert dolgokat, felhívja a figyelmet a hibákra és a hiányosságokra, s megcáfolhatatlan, saját univerzuma törvényei szerint teleologikus felfogásában elvet minden, a magáétól különböző nézőpontot. Csakhogy valószínűleg a bántó megjegyzések és a kifigurázott sztereotípiák ilyetén ábrázolása s House személyében való centralizálása nem lenne elég a töretlen népszerűséghez. House karaktere és a benne (legalábbis szándék szerint) megfogalmazódó, a posztmodern populáris kultúra jellegzetes stratégiáit alkalmazó társadalom- és ideológiakritika ugyanis nem önmagában, hanem a sorozat – a főszereplő személyén kívüli – karakterizációja, s bár nem szubverzív, de bizonyos mértékig szokatlan, retrospektíven átértelmezhető narratív formulái miatt tűnik működőképesnek. Jelen dolgozat megpróbálja felvázolni, hogy a House viselkedését jellemző antinormativitás és a társadalmi konvenciók semmibevétele miként függ össze személyének az őrült zseni történeti toposzából való rokoníthatóságával, illetve miként függ mindez össze azzal, hogy a sorozat egyértelműen – a Sherlock Holmes-allúziókon túl is – a detektívtörténet narratív formuláit és poétikai struktúráit alkalmazza. Ezen elemeknek az összekapcsolása egyszerre konstruálja és tematizálja House kívülállását, a társadalmi konszenzus személyében való felfüggesztésével. Elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy a viszonylag konvencionális képi világ és az egyéb mainstream sorozatokra is jellemző csoportdinamika ellenére a House hogyan tér el mégis – a detektívtörténet narratív és episztemológiai sajátosságai miatt – a többi kórházsorozattól, s ez miként kapcsolható össze az ideológiatartalmak és a hagyománypozíció kritikai kultúrakutatás diskurzusában történő elemzésével.
„Az újabb posztmodern kritika tulajdonképpen az anti-detektívtörténet helyett a klasszikus detektívtörténetet kezdte el komolyan olvasni, a poétikai eredetű metafizikai érdeklődésről a textualitás ideológiai-politikai beágyazottságára helyezve a hangsúlyt. A krimi olyan nyelvi formációként íródik újra a posztmodern kontextusban, amely bizonyos ideológiákat, politikai-történelmi kliséket, szorongásokat és vágyakat testesít meg” (Bényei, 2000: 44).
A detektívtörténet és a krimi műfajának jelenlegi népszerűsége abban is keresendő, hogy alkalmas arra, hogy az ideológiakritika számára feltérképezhetővé váljanak az elrejtett tartalmak és szerepek, illetve arra is, hogy az egyébként egyre inkább felbomlani látszó „magas” és „alacsony” kultúra dichotómiáját egymásba játssza. A House esetében a zseniesztétika nem választható le erről az aspektusról, hiszen a sorozat tele van mind a populáris, mind a magas kultúrára való utalásokkal, nyelvi és retorikai elemekkel, s az egyetlen, aki mindkét területet biztosan bírni látszik, maga House. A zseni tehát – visszautalva a 19. századi elképzelésekre – nem pusztán attól válik öntörvényű és magányos karakterré, hogy saját területén belül mindenkinél jobb, hanem attól is, hogy egy bizonyos vonatkozásban (amely House esetében a racionalitás és az intelligencia) voltaképpen nem létezik olyan mező, amelyben ne mozogna otthonosan.
„Klasszikus detektívtörténeten a bűnügyi történetnek azt a típusát értem, amelynek cselekménye egy központi rejtélyen, valamint a rejtélyt (általában gyilkosságot) feltáró nyomozó racionális, logikus okoskodásán alapul – vagyis az izgalmak, a kalandok (nemcsak a befogadó számára) elsősorban intellektuális természetűek” (Bényei, 2000: 15).
House tehát valójában a nyomozó archetípusának felel meg, ami indokolja az irodalmi narratívában történetileg már jóval korábban megjelenő mozaikszerű szerkesztést, amely – mint később látni fogjuk – pontosan a klasszikus detektívtörténet tipológiai sajátossága. Ezt erősítik a korábban is említett Sherlock Holmes-allúziók, például a Sherlock Holmes és House esetében is megjelenő 221B házszám, vagy a House–Holmes-fonémasor kiejtésbeli, s részben ebből adódó jelentésbeli hasonlósága: a „house” főnév angolul házat jelent, míg a Holmes kiejtve „homes”-nak, magyarul „otthon(ok)”nak hallható. Mivel két hangsúlyozottan független, a szociális kötöttségeket elutasító figuráról van szó, a két fogalom a domesztikáció valamiféle képzetét hívhatja elő. Talán még ennél is fontosabb, hogy House mellett is megjelenik a gyakran segítő szerepbe kerülő, nála jóval hétköznapibban ábrázolt barát, James Wilson John Watson-szerű figurája, aki hiába próbál folyamatosan kitörni, végül mindig alárendelődik House szupportív karakterének. Feltételezhető viszont, hogy – mivel csupán implicit utalásként vannak jelen – a befogadók jelentős része nem Holmes figurája felől olvassa House-t, az allúziók pedig nem válnak az értelmezés szerves részévé. A párhuzam tehát kettős mozgást hajt végre amennyiben egyszerre tekinthető akkulturációs korlátozásnak, hiszen nem mindenki számára adott a befogadás Holmes felől meghatározott stratégiája, ugyanakkor kulcsként is működik a tipológiai kód kibontásához. Hogy a nézőket miért nem zavarja mégsem, hogy folyamatosan „MacGuffinok”, vagyis a szereplők számára kiemelt fontosságú, a közönség számára azonban viszonylag irreleváns, csak a cselekményvezetést erősítő dramaturgiai jelölők alakulnak ki a képernyőn, illetve hogy miért játszódik kórházban egy detektívtörténet, arra a válasz továbbra is House figurája, aki a dekadens főhős megjelenítésével a posztmodern hagyományban kialakult történeti és ideológiakritikai lerakódásokra való reflexióként is olvasható.
Első látásra tehát a House a klasszikus – avagy analitikus – detektívtörténetnek felel meg, a narratív szerkezet ennél azonban valamivel bonyolultabb. Bényei Tamás meghatározásánál maradva ugyanis az a bűnügyi történet, amely a klasszikus detektívtörténet szabályrendszerét valamilyen általános bölcseleti vagy lételméleti kérdés szolgálatába állítja, metafizikusnak is nevezhető. Felmerül a kérdés, hogy a House M.D. nevezhető-e bármilyen szinten is metafizikusnak. A sorozat mindig egy probléma körül mozog, amelynek mindig egyetlen helyes megoldása létezhet – a másik lehetőség a halálos végkimenetel. Mivel ennek a meglétét folyamatosan feltételezik, azt is sugallják, hogy mindig létezik legalább egy helyes megoldás. A végkifejlet pedig némi sarkítással poszt-strukturalistának is nevezhető, amennyiben a megoldás – tehát a gyógyult beteg – nem vezet a történetben megjelenített probléma feloldásához, csak a betegség mint szimptóma kezeléséhez, így implikálva, hogy az igazság mögött még további jelentésstruktúrák rejlenek, amelyek felfejtése még nem egyenlő az igazság megtalálásával.
2. Pilot – Everybody lies
Érdemes megfigyelni, hogy – a Holmes-utalásrendszert leszámítva – a bevezető epizód mennyire didaktikusan jelölte ki a befogadás irányát, gyakorlatilag bemutatva mindazt, ami azóta is a sorozat narratív gerincét jelenti. A „Mindenki hazudik” mondás folyamatos játékban tartása mellett kiderül, hogy House gyógyszerfüggő, hogy a beteg maga nem érdekli, csak a betegség, amelyet kirakós játéknak vagy bűnesetnek gondol. Kevés kivételtől (néhány speciális rész, például a Magyarországon jelenleg még nem elérhető hatodik évad első, Broken című epizódjától) eltekintve a House a puzzle-szerű szerkesztés mára konvencionálissá váló technikáját alkalmazza. Az egyes történetek elbeszélése során hiányos, késleltetett vagy modifikált az információ adagolása, hogy aztán a zárlat után újraolvasható legyen.
„A krimiben mindig is létezett egy metanarratológiai szint, amely a történetmondást eleve az értelmezés termékeként láttatja: az adott történet-alapanyag sokféle módon, egymással versengő történetverziókban konstruálódik. A detektívnek igazságot kell tennie a vallomások és tanúvallomások között, s ez végső soron nem más, mint narratív formájú értelmezések értelmezése” (Bényei, 2000: 79).
A legapróbb részletek rekonstruálása, a betegség „gyanúsítottként” való tételezése, a beteg lakásának átkutatása, illetve House-nak a kollégáihoz és általában az emberekhez való hozzáállása, antiszociális viselkedésmódja mind megjelenik a bevezető részben. Kiderül, hogy kevés beteget lát el (később számszerűsödik a heti egy beteg, ami érdekesen reflektál a hetente egyszer sugárzott sorozat időtapasztalatára), hogy szereti a General Hospital című, a valóságban is létező sorozatot és a Rolling Stonest. Ezek mind olyan referenciák, amelyek a többi popkulturális utalással2 együtt retorikailag a mise-en-abyme tükrös alakzataként működnek, vagyis egyszerre erősítik a nézők valóságérzetét és reflektálnak a sorozat saját műfaji kódjára. Így a folyamatosan jelen lévő elemek, mint például a hazugság, a lakások átkutatása, a változástól való félelem mellett a különféle (pop)kulturális utalások is fontos szerepet játszanak, és nemritkán különösen lényeges narratív csomópontoknál jelennek meg. Ilyen például a Rolling Stones You can't always get what you want (szabad fordításban: „Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz”) című száma, amely a sorozat nem hivatalos ars poeticájának is tekinthető.3 Az irodalomban már történetivé váló nem lineáris struktúrájú narratíva szintén a detektívtörténet jelleget erősíti, hiszen a nyomozás folyamata maga is ehhez hasonló, ugyanakkor annyiban eltéríti a szubjektív befogadás posztmodern konvencióját, amennyiben a cselekmény jellemzően utólagosan, de logikailag mégis egymásra épülő elemei és a kötött szerkezet nem engedik meg a történetbe való szabad behatolást.
House jelmondata – egyben a bevezető epizód nem hivatalos címe is –: „everybody lies”. House első és legfontosabb prekoncepciója, hogy mindenki hazudik: a harmadik évad Fetal Position (Magzatpóz) című epizódjában, amikor egy tükörszindrómában szenvedő anya 21 hetes magzatát próbálják megmenteni, még a következő is elhangzik: „Még a magzat is hazudik.”4 Sissela Bok a hazugságról szóló könyvében a fogalmat úgy határozza meg, mint „minden olyan szándékosan megtévesztő közlést, amely kijelentés formájában történik” (Bok, 1983: 36). Valóban csak kijelentésekben lehetséges a hazugság?A hazugság eseteiben mindenkor a verbalitás, a performatív erő dominál. House feltételezése szerint mindenki hazudik, hogy elleplezzen valamit – nem csupán az igazságot, de saját szubjektumát is. Itt egyértelművé válik, hogy miért alkalmazza a sorozat a detektívregény hermeneutikai kódját, hiszen minden esetben valamilyen metaforikus elleplezés vagy elrejtés történik, amely nemcsak a beteg személyének, hanem az ideológiai vagy kulturális implikációk rejtőzködésének is alakzata, s a megoldás valójában akkor jöhet létre, ha a hazugság többszörös narratív mimikrijét feloldják. „A realizmus jelölője voltaképpen maga a jelölt hiányzása, eltüntetése a referens érdekében” (Bényei, 2000: 94). Vagyis a nyomozás aktusának performativitása a jelölő és a referens kapcsolatát hozza létre, a jelölt kiiktatásával. House ezt ismétli meg akkor, amikor mindenkihez hazugságot kapcsol, amelynek feltételezésével a betegség után való nyomozást valamilyen nagyobb, általánosabb megismerés vagy értelmezés folyamatává allegorizálja. S bár ez az elsődleges narratív struktúrában nem jelenik meg, abban az értelemben House az omnipotens elbeszélő funkcióját is elnyerheti, ahogyan a romantika népszerű felfogása szerint az alkotó mindenható és teremtő funkcióval ruházódik föl. House Isten-komplexusa, mindenféle hittel szembeni szkepszise is alátámasztja ezt, ami megjelenik egyebek között az első évad Damned If You Do (Elkárhozol így is, úgy is) vagy a negyedik évad House vs. God (House kontra Isten) című epizódjaiban. House mindenhatósága az orvosok sztereotip istenhez való hasonlítása miatt és a detektív szerepköre miatt is felmerülhet:
„A ráció önállóságra való törekvése miatt a detektív isten ellentétévé válik. A transzcendenciát tagadva az immanencia foglalja el a transzcendencia helyét, és éppen e torzulás esztétikai kifejezése az, amikor a detektív mindentudónak és mindenhol jelen lévőnek tűnik, s amikor – akár a gondviselés – megakadályozza vagy előidézi, hogy a történetek dicső véget érjenek” (Kracauer, 2009: 40).
A tanulmány teljes szövege itt olvasható.
Hermann Veronika
„The son of a bitch is the best doctor we have.” Médiakutató. 2010 tavasz – Sorozatok rovat
|
